Szegedi Városi Kollégiumok

Gábor Dénes Kollégium

Bemutatkozás

Információk

Tanáraink

Szakkörök

Szabadidős tevékenységek

Szolgaltatások

Galéria

Elérhetőségek

Térkép

A Gábor Dénes Kollégium története

Amikor 1953-ban Szegeden megnyitották az ország első vasutas középiskoláját, a Vasútforgalmi Technikumot, annak tanulói az ország minden részéből érkeztek.

A diákokat a tervek szerint – csakúgy, mint magát az új iskolát – a MÁV szegedi Nevelőintézete fogadta be. A zsúfoltság elkerülése érdekében – hiszen a nevelőintézet is változatlanul folytatni kívánta a működését – az intézeti felvételt szigorúan szabályozták:

„… a szegedi MÁV Fiúnevelőintézet a fokozatosan, évenként kifejlődő négy osztályos technikum növendékeinek otthonául szolgál. A szegedi MÁV Fiúnevelőintézetbe elsősorban azok az általános iskola VIII. osztályát végzett, vasutas szülőktől származó gyerekek nyerhetnek felvételt, akik valamennyien a Vasútforgalmi Technikum I. osztályában folytatják tanulmányaikat. Más típusú középiskola I. osztályába menő gyermekek felvételt … nem nyerhetnek.” (MÁV Hivatalos Lap 1953/23.)

Mivel a technikum koedukált iskolaként létesült, úgy tervezték, hogy az intézeten belül a „leánynövendékek részére a fiúnövendékektől teljesen elkülönített, külön utcai bejárattal bíró … részleget” hoznak létre.

Végül is az elképzeléseket nem lehetett maradéktalanul megvalósítani: a két önálló intézmény zavartalan együttes működése megoldhatatlan feladat volt. A lányok elhelyezésére sem volt itt lehetőség, részükre a vasútállomás melletti Sárkány Szállóban rendeztek be ideiglenes otthont. Amikor pedig1954-ben újabb osztályok indultak a technikumban, mindenképpen más megoldást kellett keresni: az iskola átköltözött a MÁV Oktatási Osztályának Londoni körút 13. számú emeletes épületébe.

A gyerekek elhelyezése a következőképpen sikerült: a Londoni körúti épületben alakították ki a forgalmista lányok otthonát is, s most a fiúk egy része költözött a Sárkány Szállóba, a fiúk másik része az intézetben maradt, majd a létszám újabb bővülésével az Építők Diákotthonában kapott helyet.

A szétszórt elhelyezést szervezetileg igyekeztek ellensúlyozni: ebben a tanévben alakult meg a Vasútforgalmi Technikum Diákotthona, mint önálló igazgatású intézmény Olasz Istvánnak a vezetésével. Az első nevelőtanárai Hausler Ágnes, Szilágyi Dezső és Kőkúti Lajos voltak. Mai szemmel persze ez a megoldás aligha volt nevezhető diákotthonnak, hiszen két tanéven át a tanulók a város három-négy helyén laktak, s nagyrészük csak napközben volt együtt az iskolában. A diákotthon is a MÁV Vezérigazgatóságának felügyelete alá tartozott.

Az összeköltözés lehetőségét, a valóban egy intézményként működő diákotthon megvalósulását az 1956-57-es tanév hozta meg. Ennek az évnek a nyarán hagyta el a honvédség a Mars téri laktanya épületeit, és ezeket kapta meg a Vasútforgalmi Technikum, valamint (a mai C és D épületet) a Vasútforgalmi Technikum Diákotthona.

Az öröm azonban korántsem volt felhőtlen: a laktanyaépületeket a legminimálisabb átalakítások nélkül, szinte a katonák még ki sem hűlt helyét elfoglalva népesíthették be a tanulók. Ezeket az épületeket – melyeket még az 1879-es nagy szegedi árvíz után húztak föl – eleve kaszárnyának szánták, s ez kívül-belül letagadhatatlanul áradt mindenből.

A 24-26 személyes hálók olajos padlójú, vaskályhákkal fűtött, egyetlen mennyezeti lámpával megvilágított termek voltak, a katonaságtól örökölt berendezéssel. A mosdókban a hideg vizes nagy betonvályúk jelentették a komfortot. Mindez csak azért nem hatott riasztóan minden egyes gyerekre, mert bizony sokan még ennél is sokkal mostohább állapotokat hagytak otthon.

Lassan indult meg a lakhatási feltételek fokozatos javítása előbb a padlók cseréjével, majd a vaskályháknak cserépkályhákra történő cseréjével. Mindenesetre ez a környezet (meg persze az adott kor, az ötvenes évek közszelleme) is segített abban, hogy a nevelési stílus is meglehetősen katonás volt a diákotthonban, noha ez az áldott kamaszkorban korántsem bizonyult annyira negatívnak. A szigorú körülmények kedveztek a jó közösségi szellem, a nagy barátságok, a tennivalókkal zsúfolt, jellemformáló napok kialakulásának.

Ezekben az években nem véletlenül használták a „diákotthon” elnevezést a „kollégium” szó helyett. Ezzel nemcsak a nagy hagyományokkal rendelkező egyházi kollégiumoktól, de még inkább a 40-es években kibontakozó népi kollégiumi mozgalomtól is el akartak határolódni. Nem annyira az évszázadok óta híres, a műveltséget messze földre sugárzó, büszke magyar kollégiumokkal volt baj, mint inkább a rövid ideig működő, ám annál sikeresebb népi kollégiumok világnézeti, „ideológiai kisugárzásával”. A népi kollégiumok szabad, alkotó szelleme, demokratikus belső élete kényelmetlen és idegen lett az ötvenes években elhatalmasodó személyi kultusz szellemének.

1956 ebben is változást hozott. Némi bizonytalankodás után feloldották a tilalmat, sőt – egy huszárvágással – elérendő céllá tették a diákotthonok számára a kollégium rangjára történő emelkedést.

A Művelődési Minisztérium az 1957-ben alakult Kommunista Ifjúsági Szövetséggel közösen hirdetett mozgalmat a diákotthonok számára: teljesítsék a kollégiummá válás követelményeit, és ne csak otthont nyújtsanak a munkás-paraszt családok tehetséges gyermekeinek.

„Legyen alapvető feladatuk az iskolai tanulmányok elsajátítását, a közösségi nevelés sajátos lehetőségeinek felhasználását olyan módon elősegíteni, hogy a kommunista erkölcs és világnézet alapjaival, kommunista jellemvonásokkal rendelkező… fiatalok kerüljenek termelőmunkára, egyetemre vagy főiskolára. … Osztályharcos, puritán, a fiataloknak forradalmi romantikát nyújtó szellemet kell meghonosítani.”

A Vasútforgalmi Technikum Diákotthona is elindult a megadott úton (hiszen aligha tehetett mást). Igyekezett erősíteni a világnézeti nevelést, új, „szocialista” nevelési módszerekkel kísérletezett, növelte a KISZ befolyását a kollégiumi életre, élesztgette a diákok „szocialista” öntevékenységének kibontakozását, önkormányzatának működését. A Dél-Magyarország egyik száma például lelkesen állítja példaképül a város többi oktatási intézménye elé azoknak az ún. „ateista köröknek”, vitaesteknek, vitaüléseknek a gyakorlatát, amelyek először a Vasútforgalmi diákotthonában „segítették eredményesen a diákok világnézetének marxista szellemű kialakítását”, és az „ateista tényanyagon kívül a helyes vitatkozás és a meggyőzés módszereinek elsajátítását” is. „Sajnálatos, hogy más középiskolákban, gimnáziumokban, technikumokban ezeddig még nem létesültek … hasonló ateista körök” – írta a lap 1960. december 16-i számában.

Az eredmény nem is maradt el: 1960. november 4-én érte az a „megtiszteltetés” a Vasútforgalmi Technikum Diákotthonát, hogy kollégiummá alakulhatott, és felvehette egy példaképül választott híresség nevét. Persze a példakép-választás túl nagy felelősséggel járt volna ahhoz, hogy a kollégistákra vagy a kollégium nevelőtestületére lehetett volna bízni. Meg is tette ezt helyettük a MÁV felső vezetése – és még így is csak a második nekifutásra sikerült igazán.

Először a példakép Steinmetz kapitány, a Budapest határában lelőtt magyar származású szovjet parlamenter lett volna. Ám miután a diákotthon vezetősége fel is vette az egyetlen Magyarországon élő rokonával a kapcsolatot, felülről ismét leszóltak, hogy más lesz a leendő kollégium példaképe és névadója: Sziklai Sándor proletárforradalmár. Egy korabeli méltatás szerint az 1895-ben született Sziklai Sándor 1917-től az 1956-ban bekövetkezett haláláig az „októberi eszme (a proletárdiktatúra eszméjének) tántoríthatatlan harcosa volt, aki küzdött a szovjet-oroszországi polgárháborúban, a békés építésben, a spanyol polgárháborúban, a nagy honvédő háborúban, s hazánk felszabadulása után a szocialista Magyarország megteremtésében”. Életét 1956. október 26-án fegyveres támadók oltották ki otthonában, tűzharcban.

1960. november 4-én tehát a kollégium tanulóifjúsága – miután minden bizonnyal teljesítette az előírt követelményeket – ünnepélyesen fogadalmat tett, hogy „kollégistaként igyekszik többet adni, kiemelkedő munkával megfelelni a bizalomnak”. „Ünnepélyesen nyilatkoztatta ki – az ünnepségen megjelent özvegy jelenlétében –, hogy Sziklai Sándort példaképének tekinti, emlékét kegyelettel megőrzi. A kollégium ifjúsága mély megilletődéssel tett hitet azon eszmék mellett, amelyeket Sziklai Sándor képviselt”.

Ezt a fogadalmat több mint két évtizeden át a mindenkori kollégisták évről évre megújították, a követelmények teljesítését alapvető normának kellett elfogadni. Sziklai Sándor olajjal festett nagyméretű portréja egészen az 1980-as évek közepéig figyelte szúrós szemmel a bejárattal szemközti falról a belépő kollégistákat.

A kollégiummá válás időszakában, még inkább az azt követő években már igen nagy volt a zsúfoltság, közel 400 tanulója volt a diákotthonnak. A nevelőtanárok száma a kezdeti időszakhoz képest megháromszorozódott, a régiek mellé Rohonyi Éva, Fenyvesi Eszter, Bakos László, Gyebrovszky János, Várhidi László, Szabó. G. László és dr. Balla György csatlakoztak. Az intézményt Kálmán Mihály vezette nagy-nagy odaadással és szeretettel, majd őt 1963-tól (az 1973-as nyugdíjba vonulásáig) dr. Eszes Ferenc követte a kollégium élén.

A 60-as, 70-es években – bár a kollégium mostoha adottságain alapvetően nem sikerült változtatni – a kollégium belső élete, a kollégisták mindennapjai folyamatosan gazdagodtak, tartalmukban jelentősen fejlődtek. Bár a nevelőtestület úgy értékelte, hogy „a kollégium körülményei a kor minimális követelményeinek is egyre kevésbé felelnek meg”, a kollégisták tanulmányi átlagai általában legalább 2 tizeddel jobbak voltak az iskolai átlagoknál, a bukások aránya pedig 3-6 százalékkal alacsonyabb. A diákönkormányzat – persze a helyi KISZ-alapszervezet "iránymutató vezetésével" – egyre komolyabb szerepet játszott a diákok hétköznapjainak szervezésében.

Ezekben az években alakult ki az ún. kollégiumi ifjúsági szolgálat intézménye és működési rendje, ekkor hozták létre a klubot, a stúdiót, miközben egyre több ponton érvényesíthették érdekeiket a kollégisták a napirend és a házirend alakításában. Minden évben rendeztek kollégiumi ifjúsági napokat (KIN). Ekkor alakult ki a (máig tartó közkedvelt hagyományként élő) Mikulás-napi ajándékozás, és a kollégiumi ballagás a búcsúvacsorával. A roskadozó falak között zajló kollégiumi élet minősége többször részesült elismerésben is: az akkoriban szokásos kollégiumi „versenymozgalom” arany és ezüst oklevelei tanúskodnak erről.

A Sziklai Sándor MÁV Kollégium 1973-ig volt önálló intézmény. Ekkor összevonták az iskolát és a kollégiumot – külön nevük megtartása mellett –, közös igazgatás jött létre, a kollégium vezetője egyben az összevont intézmény igazgatóhelyettese lett. Ezt a tisztet ekkortól nyugalomba vonulásáig, 1989-ig dr. Balla György töltötte be. A következő évben, 1974-ben az intézmény a MÁV, illetve a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium felügyelete alól átkerült az Oktatási Minisztérium, illetve a helyi tanács irányítása alá.

A nevelőtanárok sorában is sok változás történt, miközben a nevelőtestület létszáma 11-re bővült, s mellettük még rendre 2-3 óradíjas nevelő is részt vett a feladatok ellátásában. Ezekben az években került a kollégiumba s maradt nevelőtanár hosszabb-rövidebb ideig Gyukity Márkné, Faragó Péterné, Kamarás Gáborné, Pásztor László, Varga Sándor, Kanyó Ferenc, Szilágyiné Csányi Ilona, Szilágyi János, Szűcs Gergely, Tóthné Ságodi Terézia, Varga Ferenc, Deák Dezső, Magyar Lajos, Vas József, Nyíri Zsolt, Szigeti László, Balogh Tamás, László Sándor, Csala Ernő, Bujdosó János, Nagy Erzsébet, Záluszki Ildikó, Savanya Éva, Papp Sarolta, Várnagy Tamás, Király Márta, Horváth János. Különösen a 80-as évek elején erősödött föl a fluktuáció: volt olyan két év, amely alatt a nevelőtestület nagyobb része kicserélődött.

Az „eszmei-politikai, világnézeti nevelés” sokáig az első helyen állt a kollégiumi nevelés területei között, de azért csendesen megindult a régi formák, eszközök és módszerek (vitaest, sajtófélóra, ünnepi stúdióműsorok stb.) lassú kiüresedése.

Egyre nagyobb teret kaptak viszont a kollégisták tájékozódásában és szórakozásában a film és a televízió. Történtek kísérletek a kötöttségek oldására, a tanulás személyre szabottabb segítésére – s ezeket az eredmények láttán a nevelőtestület hasznosnak értékelte. Gazdag volt a kollégium sportélete, s volt egy olyan aktív magja a diákságnak, amelyik viszonylagos pezsgésben tudta tartani a kollégium mindennapjait: javarészt ők szervezték (persze tanári segítséggel) a nagy kollégiumi versenyeket, rendezvényeket, többször is elindították egy kollégiumi újság kiadását és – lehetőségeik szerint – tevőlegesen is részt vettek a rohamosan romló körülmények javításában

1985-re a kollégium C épületének helyzete tarthatatlanná vált. Az 1983/84. tanév értékelésében például azt olvashatjuk: „Az épület már alig lakható. A fűtés (cserépkályha) korszerűsítésén túl szükség lenne a vizesblokkok felújítására (födémcsere is), az összes nyílászáró cseréjére, a műkőlap helyett melegpadló kialakítására, a bútorzat teljes korszerűsítésére, 80 százalékos cseréjére, … a 22-24 fős hálók létszámának csökkentésére. … Utoljára nyolc évvel ezelőtt volt lehetőség festésre az örökös nyári leterheltség miatt.”

Ilyen helyzetben egyre kevésbé sikerült visszafogni a diákok fel-feltámadó rombolási kedvét, „átalakítási hajlamát”, rendetlenség iránti vonzódását. Ekkor a létszám már nem érte el a 300-at, a zsúfoltság azonban még így is igen nagy volt. Viszonylag magasra szökött az év közben távozó tanulók száma, a kiköltözők többsége szülői kérésre jobb körülmények közé távozott, vagy bejáró lett

Hosszas előkészítés, egyeztetés, tervezés indult meg, hogy egy átfogó felújítás révén a kollégium külsőségeiben és felszereltségében is megfeleljen „a kor követelményeinek”.

Az átépítést csak azon az áron lehetett elkezdeni, hogy a felvehető tanulók számát a tervek szerint két tanévre korlátozni kellett 130 főre (elsősök felvételére nem kerülhetett sor), és a még így is kimaradókat ideiglenesen – nevelőtanáraikkal együtt – más kollégiumba (Vedres) kellett kihelyezni. Az átépítés időszaka a tervezett három év helyett majdnem négy tanéven át tartott. Bár az 1989-90-es tanév kezdetén a fiúk már a felújított C épületbe költözhettek be, de a teljes házat lényegében csak a tanév második felében foglalhatták el.

A körülmények messze felülmúlták az eddigieket: a hat- vagy négyágyas szobák kényelme, a korszerű központi fűtés, a tágas mosdók és zuhanyozók, az új bútorok összehasonlíthatatlanul jobb feltételeket jelentettek. Igaz, hogy a tetőtér beépítésével kibővített épület nem az eredeti tervek szerint alakult át – azokat menet közben módosították, természetesen az anyagilag kisebb terhet jelentő, igénytelenebb megoldások irányába –, mégis óriási előrelépést jelentett a kollégium életében.

A kivitelezés csúszása mellett azonban a minőséggel is egyre nagyobb bajok derültek ki. A teljesen felújítottnak mondott, frissen berendezett épület átvétele csak hosszú hibajegyzékekkel, pótlólagos javításokkal és kiegészítésekkel, több lépcsőben történhetett meg. A tetőtéri szobák beáztak, a hőszigetelés hiányosan készült el, az ablakok körüli tömítetlen réseken fújt be a szél. A vizes helyiségek a szellőzés megoldatlansága miatt penészedni kezdtek, a csatornarendszer gyakran eldugult, több helyen kilyukadt, átáztatta a födémet és a falakat. Az ajtótokok kilazultak, a szekrényajtók konstrukciós hibáik miatt sorra leszakadtak, a fűtési rendszerben működési problémák mutatkoztak stb., stb.

Így nem érvényesülhetett maradéktalanul az átépítés számtalan előnye. A hosszú építkezést még hosszabb panasz- és vita-időszak követte a tervezővel és fővállalkozóval, a Csongrád Megyei Tanácsi Tervező Vállalattal, amelyik az egész felújítási programot tervezte és irányította. Az évekig elhúzódó csatározás nem hozott megnyugtató eredményt: a gondok a mai napig csak súlyosbodtak és sokasodtak.

A C épület átadásának évében váltás történt a kollégium élén: a kollégiumvezetői tisztet Mustos Tamás vette át. A kollégisták száma ekkor már ismét 300 fölött volt, és mind jelentősebb arányt képviseltek a külső iskolába járó tanulók.

A háromévi kényszerű ideiglenes állapot nem használt a kollégiumi élet elengedhetetlen normái kialakulásának. . A megszépült környezetben még elkeserítőbb volt tapasztalni a rongálást, a firkálást, a vandál viselkedést. Ismét szigorítani kellett az ellenőrzési rendszert és a szankcionálást.

Mindemellett begyűrűzött ezekben az években a kollégium falai közé is az országban zajló rendszerváltás izgalma és feszültsége. A kollégium nevelőtestülete érzékenyen és aktívan reagált a változásokra. Tagjai közül sokan az elsők között léptek be Szegeden az újonnan alakult Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetébe. Harcosan léptek föl a szocializmus rekvizitumai ellen, jelesül az intézmény nevének mielőbbi megváltoztatásáért.

A kollégium és az iskola összevonása óta Sziklai Sándor neve egyre inkább háttérbe szorult, s bár hivatalosan még mindig így hívták a kollégiumot, a köztudatban már átragadt rá is "Bebrits Lajos", az ötvenes évek közlekedési és postaügyi miniszterének a neve, amit a Vasútforgalmi Technikum 1966-ban vett föl. Ennek eltörlését szerették volna elérni.

Ez első nekifutásra nem sikerült: az 1991. január 9-én megtartott intézményi tantestületi szavazáson a többség a név megtartása mellett szavazott, az adminisztratív és fizikai dolgozók sem tartották szükségesnek a névváltoztatást, és a diákok több mint kétharmada is a Bebrits név mellett volt. Ekkor a legaktívabb kollégák terhelő dokumentumok előbányászásába kezdtek, Dornbach Alajostól mint az Országgyűlés alelnökétől, Pető Ivántól mint az SZDSZ képviselőcsoportjának vezetőjétől kértek segítséget – de udvarias kitérő válaszokat kaptak, hiszen a kérdezettek láthatóan nem is hallottak a hajdani miniszterről.

A PDSZ helyi csoportja azonban a kérdést változatlanul napirenden tartotta, újabb meg újabb érvekkel igyekezett mindenkit meggyőzni: „Hogyan lehetne egy demokratikus, liberális szellemű, a nemzeti értékeket erősítő iskolában, kollégiumban példa egy olyan ősbolsevik mentalitású személyiség, mint Bebrits Lajos.” „Egy történelmi zsákutca, egy diktatúra megszemélyesítője még akkor sem lehet követendő példa az ifjúság előtt, ha – tegyük fel – jóhiszemű volt.” „Nincs már Leningrád, megszűnt a kommunista párt, bontják a Lenin-szobrokat… Iskolánk sem a Marx téren áll. Az események előrehaladtak, a névváltozás idővel bekövetkezik. Okos cselekedet az események elébe menni.”

Végül törekvésük sikerrel járt. Az intézmény dolgozóinak döntése nyomán az 1993/94. tanévtől az intézmény új neve: Gábor Dénes Gimnázium, Műszaki Szakközépiskola és Kollégium.

Ugyancsak az elsők között volt a kollégium (vezető, nevelők és diákönkormányzat együtt) akkor, amikor 1992-ben jelentkezett a kollégiumok frissen megalakult szakmai és érdekvédelmi szövetségébe (KSZÉSZ), amelynek a későbbiekben perdöntő szerepe volt a kollégiumok és a kollégisták helyzetének jelentős javításában.

A rendszerváltás a kollégiumi diákságot is áthatotta: 1992. tavaszán petíciót nyújtottak át a kollégium vezetőjének, melyben a következő kifogásaikat és javaslataikat fejtették ki:

1. Az étkezés higiéniája, az ellátás mennyisége és minősége „színvonal alatti”, sürgős intézkedést kérnek.

2. A napirendben az ébresztő későbbre helyezését, valamint a kora délutáni tanulószoba kötelező jellegének eltörlését javasolják.

3. „Az általunk elkövetett fegyelmezetlenségekre a bírálatokat, büntetéseket a demokrácia szellemében kérjük.”

4. „Betekintést” kérnek a kollégium „pénzügyi viszonyaiba” egy választott képviselőjük útján.

5. „Ténylegesen SZABAD tanulószobát.”

6. Kérik az esti vizit utáni tévénézés engedélyezését.

7. Szabadon használható dohányzók kialakítását javasolják.

8. A rendezvények ne legyenek kötelező jellegűek.

9. A működő diáktanács helyett egy független diákszervezet hivatalos megalakításának lehetőségét kérik, amelynek „célja elsődlegesen a tanár-diák kapcsolatok javítása, valamint a diákok érdekeinek valódi képviselete lenne”.

Alapos, hosszadalmas és türelmes beszélgetésekre, levélváltásra volt szükség, míg a dolgok helyükre kerültek, a méltányolható kérések teljesültek, a félreértések tisztázódtak. Ennél súlyosabb diáklázadásra nem került sor.

A 90-es évek közepére a kollégiumok életében is új törekvések, régi-új értékek, megújuló követelmények kezdtek körvonalazódni. Erősödött az egymás közti tapasztalatcsere, az együttműködés, a kapcsolatépítés is. A kibontakozó megújulás eredményeképpen mára a kollégiumok tevékenységét, feladatait, életét is új, illetve megújított alapelvek és programok határozzák meg.

1995-ben megjelentek a mi kollégiumunkban is az első számítógépek, majd a különböző pályázatokat felkutatva látványos gyorsasággal növekedett a számuk és javultak a műszaki paramétereik is. 2001 óta már két olyan számítógépes tanulóközpontot is használhatnak a tanulók, melyek állandó internet-kapcsolattal rendelkeznek. A napi felkészülést kollégiumi kézikönyvtár is segíti, melynek CD-tára is folyamatosan bővül. Ma már mindennapos dolog, hogy a házi feladat elkészítéséhez az interneten kell kutakodni, a dolgozatot nem füzetbe, hanem fájlban kell megírni, vagy nyomtatásban kell beadni.

A kollégiumi úszásoktatást, a rendszeres kondicionáló úszás vagy az ingyenes színházlátogatás lehetőségét is pályázati segítséggel lehetett megteremteni. A különböző kondicionálógépek, pingpongasztal és más sporteszközök beszerzése is többnyire így volt lehetséges. Az iskola rekonstrukciójának keretében 1999-ben a D épületben lévő kollégiumi rész is megújult, s ezzel az intézmény szobáinak többsége már megfelelő színvonalú, kényelmes elhelyezést tudott a diákoknak biztosítani Sikerült ismét jelentősen kiszélesíteni a korrepetálások, a speciális ismereteket nyújtó, illetve a szabadidős foglalkozások körét.

A kollégiumba jelentkező tanulók összetételében – részben az iskolai képzési irányok változásai miatt, részben a társadalmi változások nyomán is – két új tendencia rajzolódott ki: évről évre nőtt a lányok, valamint a kollégiumtól független iskolákba járó tanulók aránya, ugyanakkor egyre nagyobb számban érkeztek diákok (olykor nem magyar nemzetiségűek is) a határainkon túlról. Ma a kollégistáknak kb. a fele lány, a fele fiú, kb. egyötödük határontúli és kb. felük nem a Gábor Dénesben Szakközépiskolában tanul.

A kollégisták tanulmányi átlagai már a 90-es évek legelején tartósan elérték azt a szintet, amit még egy évtizeddel korábban tűzött ki célul a kollégium nevelőtestülete: a félévi, év végi átlag évről évre meghaladta a 3,3 tizedet. Az ezredforduló körüli években ez már folyamatosan 3,5 fölé emelkedett, de volt olyan év is, amelyik 3,7 tized fölötti eredménnyel zárult

Ebben az időszakban kapott nevelőtanári megbízást Horváth Tibor, Sinka Krisztina, Pódáné Tánczos Zsuzsa, Betlehemi János, Betlehemi Jánosné, Hompot Gábor, Hompot Mária, Pozsik Anna, Kozmérné Hattinger Katalin, Váradi Miklós, Hódi Orsolya, Belovai József, Matejka Zoltán, Szentágotai Károly, Gulácsi Gézáné, Benkő Beáta, Kissné Szekeres Ildikó. A kollégium vezetését Mustos Tamás szakközépiskolai általános igazgatóhelyettessé történő kinevezését követően, 1994-ben Ambrus Imre vette át. Ezeknek a kollégáknak a jelentős része ma is az intézményben dolgozik, a testület összeszokott, megállapodott, a fluktuáció nem nagyobb a természetesnél.

A kollégiumi körülmények szinten tartása és esetleges javítása persze ma is az egyik alapvető gond. A számításba vehető (anyagi és emberi) ráfordítások ma is messze elmaradnak attól, amit a kollégisták, a hétvégi és a nyári szállóvendégek, no meg az idő "kivesznek", "kipréselnek" az épületekből, a berendezésből, az eszközökből. A nevelőtanárok, a tanulók és szüleik többsége szerencsére kész az elvárhatónál nagyobb áldozatvállalásra is, a közvetlen munkavégzéstől az anyagi hozzájárulásig. Ezért alapította "Második otthon" névvel közhasznú magánalapítványát az a kollégánk – Csala Ernő –, aki maga is ezek között a falak között élt középiskolás éveiben, s ezért csatlakozott a felajánláshoz kivétel nélkül minden nevelőtanár és egyre több szülő is.

Az utóbbi évek legnagyobb változását az hozta, ahogyan Szeged város önkormányzata 2007-ben átszervezte a közoktatási hálózatát. Ekkor minden kollégiumot (akár önálló intézményként működött addig, akár valamelyik középiskolával közös intézményként) egyetlen városi szervezetbe, egyetlen intézménybe vonta össze Szeged Városi Kollégium név alatt.

A régi formák, a régi tevékenységek az elröppenő évek során új tartalmakkal töltődtek föl, a kollégiummal és a kollégistákkal szembeni elvárások egyre növekedtek és differenciálódtak. Régi idők köszönnek vissza, amikor újra azt tapasztaljuk, hogy van olyan kollégista, akinek nincs hova hazamennie a téli szünetben sem. De meghökkentő újdonság azzal szembesülni, hogy van olyan is, aki a saját autójával hozza be a kisebb vagyont érő számítástechnikai eszközeit. Vannak gyerekek szép számmal, akik zsúfolásig megtöltik a napjaikat tartalmas és változatos tevékenységekkel, de igen sokan vannak, akik semmit sem tudnak kezdeni az idejükkel mindenféle érdeklődés híján. Közel 10 % azoknak az aránya, akik szinte csak névleges családi háttérrel rendelkeznek, de mintegy további 15-20 %-ot tesznek ki azok a tanulók, akiknek kifejezetten rendezetlen a családi/anyagi helyzete.

Ők mind kollégisták. Nekik kell megtanulni értelmesen együtt élni és együttműködni a kollégiumban, hogy később képesek legyenek erre a kollégiumon kívül is. Ez a kollégium alapvető törekvése, mint ahogyan ez volt az elődeié is.

Ez volt és ez maradt a kollégium feladata.